Ma hirtelen ötlettől vezérelve újítottunk a szokásos esti fürdési rituálénkon. Eddig én fürdettem meg Balázst, és Apa meg Borót, szorosan egymás keze alá dolgozva. Ma viszont beraktuk Balázs mellé Borót is a kádba. Megkértük Balázst, hogy mossa meg a kistesó kezeit, aminek ő szívesen tett eleget, Boró meg kuncogni kezdett. Balázs mosolygott, megmosta Boró pociját is, meg a nyakóciját, mire Boró hangosan kacagott, és csapdosott a kezeivel, no meg a lábacskái jártak, mint a motolla. Erre Balázs is elkezdett ám fröcskölni, kétméteres körzetben mindenki csurom vizes lett. Boró is, de nem bánta. Apa is, meg én is egy kicsit, de mi sem bántuk. A gyermekeink rendkívül jól szórakoztak, hangosan kacagtak mindketten, miközben locsi-pocsiztak ezerrel.
Balázs mondta az "igazi" méhkaptáráról ma este.: Az én méheimnek nincsenek potjuhájuk, ezéjt nem csípnek meg engem. (potrohuk) Nincs szájnyuk sem, kezük van, nem jepülnek, mejt szejíd dajazsak. Hogy mennek a virágokhoz, ha nem tudnak repülni? Fejmásznak, íd! És úd esznek vijágpojt, hogy az egész vijágot bekapják! Ana azt akajom mondani, hogy ténleg bekapják az egész vijágot, ténjeg. Idehoz vagy tíz kislabdát. Ezekbőj fognak kikejni a dajazsak, olyan színűek jesznek, mint amilyenek a jabdák most, nadon szép színesek jesznek majd. Ezek dajázstojások! Vidázni kejj jájuk. Hú, máj ki is kejtek, játod, milyen ajanosak? Megsímogathatom őket? Nem, csak nekem szabad, Apa, mejt csak az enyémek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése