Kezdődött úgy, hogy a macskáim (akkor még csak ketten, névszerint Garfield és Kiko) nem vettek tudomást Balázsról, tulajdonképpen továbbra is a részemként kezelték őt.
Jött a mózeskosaras időszak, amikor csak úgy tudtam bármit csinálni, ha Balázst beraktam a mózeskosárba, és kedvére nézegethetett, többnyire engem keresve szemeivel. Ha elég csendes volt, és mozdulatlan, Garfield megszaglászta a mózeskosár hozzá legközelebb eső végét, és távolabb húzódott. Kiko erre sem vette a fáradtságot.
Aztán következett a babakocsis korszak. Amikor ébren volt Balázs, mindig oda toltam, ahol éppen dolgom akadt. A babakocsit, főleg a hangos babakocsit, mindkét macska kerülte. Kiko több méternyire is, és behúzott farokkal, felborzolt szőrrel osont el mellette, hosszú megfigyelési idő után.
A plédes időszak elhozta szeretteim rég várt közeledését. Mindkét macskám úgy gondolta ugyanis, hogy ha Gazdi leül a földre, azt csakis az ő babusgatásuk céljából teszi. Megdöbbenve vették tudomásul, hogy ezentúl nem csak egymással kell megvívniuk a kegyeimért. Meg hogy a közelségem többé nem garantálja egyben a testi épségüket is. Persze Balázst is nehéz volt a takarón tartani.. Kéjes sikkantásokkal vetette magát a macskák után négykézláb.
Amint a fiam helyváltoztatásra képessé lett, a macskáknak nem volt egy perc nyugtuk sem. Balázs hangos tenyércsapkodással közlekedett, és ez egymagában is macskariasztó hatású, pláne, hogy még közeledik is. Egy idő után, Garfield, a lustábbik maccs, már nem menekült. Kikísérletezte azt a távolságot a kanapé szélétől, ahová Balázs már nem ér el. Így Balázs kedvére nézelődhetett, és nyújtózkodhatott utána. Volt, hogy mégis elérte kis kövér tenyerével Garfield ottfelejtett farkát, de amíg nem húzta teljes erőből, vagy szorította meg reflexszerűen, addig nem volt baj. Macskáim egyike sem karmolt vagy kapott Balázs felé soha. Csak menekültek, ha tudtak..
Balázs kis szandijának kopogása még rémísztőbb lehetett a macskák szemében (fülében) mint a tenyércsattogás a földön, mert egy ideig folytonos menekülés volt az életük. Amikor Balázs aludt, ők is aludtak, amikor hallották, hogy jövünk, elbújtak, vagy kimentek.
A hozzátáplálás időszaka újból közeledést hozott a bársonytalpúak és Balázsom között. Mert ugye ki is tudna ellenállni, egy kolbásszagú kezecskének? Kiko megszagolta, Garfield hozzá is dörgölőzött Balázshoz.
Balázs felvette azt a bosszantó szokást, hogy amikor csak macskát látott, odarohant és elzavarta. Ha mégsem, megcsippentette a bundájukat, vagy beléjük markolt és begyűjtött úgy 75-150 szál macskaszőrt a kezén. Egy idő után az utálkozásomat látva azonnal jött a sikeres akció után, hogy tisztítsam le a kezét. Aztán erről szépen leszoktattam. Bár nem volt könnyű.
Megtanultuk azt is, hogy a macska szemét nem szabad benyomni, a fülét két ujjal szétmarni, a farkát szorosan tartva felemelni, a fenekéhez nyúlni, a hasához nyúlni, a bajszát húzni, és még sok minden mást. De hát nehéz volt, mert a fiam alapvetően macskabarát. Ez abban is megnyilvánult, amilyen önzetlen szeretettel és szorgalommal tüntette el az etetőasztaláról a saját fogyasztásra már alkalmasnak nem talált falatokat, amik persze a macskákban landoltak.
Eljutottunk odáig, hogy Garfield és Kiko némán tűri, hogy Balázs párszor (tényleg igen gyengéden) végigsimítson rajtuk, várva, hátha megunja. Ha mégsem, nyavintanak egyet, és elsétálnak. Ráérősen. De azért óvatosan.
Némi változást hozott a témában az új cica beköltözése. Ő a kezdetektől fogva bizalommal volt Balázs iránt is. Imád hozzádörgölőzni, amin Balázs nagyokat kacag. Eltűri, hogy Balázs rálép a farkára, kissé ráül szegényre, vagy egy ügyetlen felálláskor röviden rátámaszkodik. Még azt is megengedi neki, hogy Balázs kis kövér kezeibe vegye a lábát, és a lábujjait végignyomkodva ellenőrizze, vajon minden körme megfelelően éles-e. De azt Puszedli (mert ez lett a neve) sem tűri, hogy a fenekéhez, vagy a hasikájához nyúljon Balázs, és ebből már támadtak nézeteltéréseik. A cica odakapott, ő meg meglepődve mesélte nekem, mi történt (persze ott voltam, és láttam). Helyre is igazítottam, hogy ugye megmondtam, nem szabad ezekre a helyekre nyúlni.
Azóta béke van, és boldogság. Végre.
Szeretnénk egy kistesót. Remélem őt már majd Balázs tanítja meg arra, hogyan kell a cicákat szeretgetni.
Balázs már remekül tud macskául nyávogni, édesen utánozza a vakarózásukat, és lelkesen öltögeti a nyelvét, amikor tejet inni látja őket. Volt, hogy egyszer néztük Kiko-t, ahogy tejet lefetyel, és kértem Balázst, csinálja ő is. Alig tudtam elkapni, már hajolt is a tejesedény fölé..:)
Máskor meg elmélyülten tanulmányozta a macskák mosakodási szokásait (lásd még a Jóéjszakát Annipanni!-ban, ahol a Cica is megmosdik, de víz nélkül), és egyszer csak kedve szottyant neki is hozzá. Hát nem megnyalta Garfield-ot? Hehe, ennek Garfield sem örült, kezdhette újra a mosakodást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése