Büszkén állíthatom, hogy bogár-, és rovar-fóbiám ellenére Balázs nem ódzkodik a kert teremtményeitől.
Vasárnap gilisztákat gyűjtött csinos kis tekergőző csokorba, miután egymás mellé húzogatva megmérte melyik a leghosszabb, a legrövidebb, és a legkövérebb. (Jelentem ilyet még én is csináltam gyerekkoromban!)
Ma szöcskézett a kertben. A szöcskék, (vagy mik, nem tudom, fekete hosszú csápos mászó-ugráló bogarak) előbújtak rejtekhelyükről, és a napsütötte házfalon melegedtek - vesztükre. Balázs először finoman megpiszkálta a szöcskét, ha nem menekült, tovább ösztökélte őkelmét, vagy megfogta és odahozta nekem, hogy ez nem ugrik, miért nem??. Akkor még csak az egyik csápja hiányzott. Mondtam én neki, hogy ne bántsa szegény bogarat, de nem hatottak rá sokáig a szavaim. Ugyan egy ideig csak a kezén futkorásztatta a bogárkát, de utána betette a kisvödre alá (nem mindig volt pont középen a bogár, amikor ráfordította a vödröt), legutoljára meg a kerti csap félcolos csonkjában fürdette meg szegényt. Később visszamentem volna kitisztítani a bogárhullát belőle, de egy majdnem ép szöcske mászott el épp (okos bogár, működött a hullának tettetése).
Bent a nappaliban van sajnos némi hangya-átmenő-forgalom. Egyszer csak látom, hogy Balázs majdnemhogy hasal a földön, és fél szandijával lelkesen püföli a padlót. Aztán odajön hozzám mutató-, és hüvejkujját összeszorítva, és panaszkodik, hogy ezt a hangyát nem sikerült összenyomnia..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése