Műkaja, meg minden, ami miatt idáig fajult a dolog

Na, ma megvolt az első McDöncink. Horrorisztikus élmény volt, no meg szükségmegoldás, nem hinném, hogy egyhamar újrázunk..
Balázzsal felkerekedtünk kilenckor, hogy elmegyünk gyógyszertárba, és utána meg visszacseréljük a papucsát nagyobbra a WECC-ben. Kisebbfajta dugó, de túléltük, Balázs bekómázott a kocsiban. Odaértünk a West Endbe, de Balázs még mindig úgy jött mellettem, mint egy kis plüssállat. A boltban meg nem akart az Istenért sem papucsot próbálni.. Vagy negyedóra könyörgés, és az otthonról hozott csokipuding-desszert felemlegetése révén sikerült csak rávenni egy papucspróbára. Gyorsan belezsúfoltunk három pár papucsot az eladónővel, de egyik sem nyert. Vagy kicsi volt, vagy min. 29-es méretű csónak. A nő ari volt, elirányított minket az átjáróház központba, vagy mibe, ott van a Skála mellett, hogy ott is van egy boltjuk, mert némi telefonálgatás után kiderítette, hogy ott még van egy 27-es papucs. No nem, 26-os sehol sem volt. Sebaj, útnak indultam Balázzsal, gondoltam nincs az messze, pár perc, és már ott is vagyunk. Nem kalkuláltam azonban bele a taskba, hogy Balázs legnagyobb sebessége, a 20cm/sec.. És akkor még nézelődtünk a szökökútnál, meg megettük egy padon a pudingot, meg pisilnie kellett, meg jól megnéztük mindenféle szögből a Niagara téren is a vízesést.. Mire odaértünk a bolthoz, csak egy cetli volt az ablakon, hogy "XY (nem mi) várj meg, mindjárt jövök, aláírás Z". Vártunk itt is egy tíz percet, mire megjött egy még aribb eladócsajszi, akinek már csak 10 perc kellett ahhoz, hogy lerimánkodja Balázsról a cipőjét. Aztán megint öt, hogy egy másik kis papucsot is felpróbáljunk, mert az első kicsinek bizonyult. De ez már tuti volt. Huhh.

Ekkor jött a telcsi, hogy beriasztott a riasztónk, hívjam a festőt, hogy mi van, és menjek haza. Kálvária kezdete, mert a festő számát mindig más vette fel, aztán már fel sem vette. Párom is telcsizett, hogy mi van már, nem lehet neten elérni a gépeinket. Béla-Papa is járt a házunknál, de nem volt nála kulcs, nem tudott körülnézni, csengetett, de senki nem nyitott ajtót.

Mindeközben Balázs a Nyugatinál hisztizett, hogy márpedig én megígértem neki, hogy visszafelé megnézzük a METRÓ-t, hát vettünk pár fránya jegyet, és lementünk. Ilyen nagy mozgólépcsőt még nem látott, mondta is, hogy fél, mielőtt rálépett, a lelépés sikerült. Következő hiszti, hogy szálljunk is föl egy metróra, miközben Béla-Papa ecstelte a (képzeletemben betöréses bűnténnyé alakult) házunk környékét. Metróra fel, metróról le, mozgólépcsővel fel, jegylukasztás, mozgólépcsőn le, újra metrón, leszállás a Nyugatinál, végre megint itt a WECC, sose örültem neki még ennyire. Mozgólépcsővel fel, mozgólépcsővel még feljebb, és ekkorra Balázs sebessége végképp lecsökkent.

Na ekkor rángattam be a fent nevezett műkaja-intézménybe, és rendeltem neki narancslevet. A sor hosszú volt, mire végigálltuk, elszomorodva kérdezte, hogy a többieknek miért van "reggelijük" nekünk meg semmink? Úgyhogy vettem neki egy gyerekmenüt is, magamnak meg két sajtbucit. A fiús játék a menühöz annyira gagyi volt, valami hajtogathatós szuperizmos lövöldözőbábu műanyagból, hogy inkább a rózsaszín selyemtáskát kértük..

Balázs szépen leült velem, elkezdett enni, majdnem eldobta a csirkefalatkát, merthogy meleg volt neki, krumplit csak tunkolni szerette, enni nem, mindig én kaptam meg. Aztán meg egyszer, csak úgy, el akart menni halat nézni, nélkülem. Dobtam el mindent azonnal, és tepertem utána. Később kiderült, hogy azt hitte, hogy a Camponában vagyunk, és meg akarta nézni a halakat, de mivel én tagadtam, hogy itt lenne olyan, hát a saját kezébe vette a kezdeményezést, és az egyik McDöncis falfestmény vonzásának engedve (csillogóan kék hullámok) elindult egyedül. Utolértem, megbeszéltük, huhh megint..

Szóval kicsit megtömtem, amitől újra 20cm/sec lett a végsebessége, és "elégedetten" folytattuk utunkat, egy McDöncis papírdobozzal (benne csirkefalat-darabkák, jut eszembe, még a kocsiból nem vettem ki), meg egy kis zászlóval.

Már láttam a parkolójegy-automatákat, amikor közölte, hogy: "KAkiiii-kakiiii!!!". (én diszkréten gutaütést kaptam) Spuri visszafelé, közben rájött, hogy ha ily gyorsan húzom, akkor ez remek lendületet ad neki a térdrevetődéshez, meg hát a kövezet is elég jó csúszós, és nem értette, hogy miért lilul el a fejem, ha megpróbálja, hisz minden a legjobban sikerült.

Időben elértük a mellékhelyiséget, és a feleslegesen lógó tárgyak ellenére alkotott is a kis drágám, én majd megszakadtam, ahogy tartottam őt a WC felett.

Visszafelé az unalom elkerülése végett Balázs azért vetegette magát a földre, hogy ne menjünk haza, maradjunk még itt, csináljunk még valamit, hát megígértem neki, hogy Békásra megyünk. Én leteszem őt Dédinél, de nekem mennem kell tovább haza körülnézni. Újabb hisztihullám, én is maradjak Békáson. Álígéretek (pirul-pirul) árán sikerült eljutnunk a kocsihoz, mire kiértünk a parkolóból, már előre csukló fejjel aludt.. Ekkor volt 12:50.

Okuljatok, és tanuljatok ebből, hogyan is lehet egy össz-vissz húsz perces útból több órásat csinálni, csak mert egy manócska is ott van velünk "segítségnek".

Szóval plázázni sem fogunk túl gyakran.