Elmentünk egy játszóházba, és nagyon pozitívan csalódtunk. Délután valamivel hat után érkeztünk, és majd másfél órát maradtunk. Én speciel a karom alig tudom mozdítani, no nem fáj, semmi ilyesmi, csak hát többet kúsztam-másztam, guggolva mentem, kapaszkodtam, csőben négykézlábaztam, mint az elmúlt 5-10 évben összesen.
Igen, az elején minden akadályt együtt vettünk, mert tudni akartam a nehézségekről, meg hogy bizonyos alagutak hová is vezetnek. Ott akartam lenni, hogy Balázst buzdítsam, ha valami nem sikerül neki elsőre, megmutassam, hogy tudja mégis fel-le-átküzdeni magát az akadályokon egyedül, hogy hol kapaszkodjon, mire álljon rá, stb. Hogy szólhassak neki a csúszda aljánál, hogy amint leért, menjen arrébb, nehogy a nyakába csússzanak a többiek. Hogy figyelmeztethessem a kiírásra, hogy a kislabdákat nem szabad magunkkal vinnünk, vagy kidobálnunk. Hogy vigyázzak az én kis alig több, mint két és fél évesemre, ne sodorják el a nagycsopis ovisok, vagy ha mégis, ott legyek megvígasztalni. Hogy sose érezze azt, hogy eltévedt, és nincs vele Anya.
Szóval együtt végigjártuk az útvesztő-rengeteget, aztán le-leálltunk egy "a perc kedvence" csúszdánál, vagy felfújható csőnél, aztán már csak az akadály elején és végén taliztunk, és egy húsz perccel később már azt mondta,
Te ne gyeje, Anya!
Onnantól kezdve fentről a páholyból izgulgattam, főleg amikor már percek óta nem láttam a saját gyerkőcömet. No de akkor lementem ám utána, megkerestem, és nem egy sarokban kuporgott sírva, de nem ám! Teljesen jól érezte magát, bújkált, szaladozott, hogy feltűntem a színen az csak arra emlékeztette, hogy szomjas, és adjak neki vizet.
Még jó, hogy a szülinapos csoport elment hétkor, és csak egy kisfiú maradt negyed nyolcig, különben igen nehéz lett volna hazaindulnunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése